ISTEN HOZOTT!

 

A szocializmusban hiánycikk volt a pornó. A Párt nyomtatásban csak pucér nőket juttatott a népnek; jellemzően plakát-, kártya- és falinaptárakon, képeslapokon, valamint a Tollasbál, a Színész-Újságíró Magazin, a Szerelem, illetve a Mi Világunk és időszakos kiadványai: a Kánikula és a Zimankó számaiban. Aki a diktatúra évtizedeiben írott erotikában kívánt megnyilvánulni, annak maradt a „zugirodalom”, a szamizdat.

A rendszerváltás békésen ment végbe, a forradalom nem az utcán, hanem a nyomdákban zajlott. 1989-ben – az anarchia beköszöntével – zöldre váltott a szemafor a pornográf kiadványok „szerelvénye” előtt. Maroknyi kortárs író – kiegészülve egy szakasz élelmes „nyomdaközeli” foglalkozásúval: szerkesztővel, fordítóval, zsurnalisztával, grafikussal – rukkolt elő nyomban öncélúan naturalista, parázna „műveivel”. Ki adta hozzá a nevét, ki nem, mind egy szálig pozitív értelemben vett opportunisták voltak. Aki gyorsan cselekedett, nagyot kaszált. Fontos volt az időzítés, a „vonat” ugyanis sebesen átzakatolt az országon. '90 végére a regények szinte teljesen eltűntek a kínálatból, inkább már csak novellákra, esetleg elbeszélésekre futotta az ihlet (meg a tehetség), amelyekből egy-egy hosszabbat – (egyéb híján) némi illusztrációval kibővítve – regényújságnak még el lehetett adni. A legprofitéhesebb kiadóknak is be kellett látniuk, hogy a „pornóhadjárat” – legalábbis egyelőre – kifulladt, s a még futó sorozataikhoz elkészítették a befejező számokat.

(Triskin Zakariás, 2014. április 25.)

A MŰVÉSZ ENGEDÉLYÉVEL...